Kirándulás a Határtalanul Program keretében (2018. 05. 22-26.)

2018.05.22. Reggel öt órakor nagy izgalommal és várakozással indultunk el Erdélybe a csángók földjére. Budajenőn csatlakozott hozzánk 25 tanuló és két pedagógus, így 50 tanuló és öt pedagógus indult el a hosszú útra. Első megállóhelyünk Nagyváradon volt, itt csatlakozott hozzánk az idegenvezetőnk, Prezsmer Fülöp. Megnéztük a bazilikát, és megismerkedtünk történetével. Következő megállóhelyünk Királyhágó, ahol elkészítettük első csoportképünket, és gyönyörködtünk a tájban. Fél tízre értünk Bükklokára. Itt még várt ránk egy négy kilométeres gyalogtúra a szállásig. Nagyon izgatottan tettük meg az utat, mert egy idő után elfogytak a világító lámpák, és csak a mi zseblámpáink mutatták az utat. Igyekeztünk egymást minél jobban megijeszteni, mindenféle történeteket meséltünk a medvékről, mert itt már nem ritka, hogy találkozik az ember velük. Vendéglátóink nagyon ízletes finom vacsorával vártak. Vacsora után mindenki elfoglalta szállását. A fiúk egy emeletes fabarakkban szálltak meg, ahol igazi nomád körülmények uralkodtak, szalmazsákon aludtak; a lányok szerencsésebbek voltak, ők egy kőépület emeletén kaptak szállást. Gyorsan telt az első éjszaka, mert a nagy izgalomtól és a sok élménytől nehezen jött álom a gyerekek szemére.

 Szerdán reggel utánfutóval vittek le bennünket a buszhoz, a gyerekek nagyon élvezték a különleges utazást. Gyimesfelsőlokig tartott az utunk. Itt megnéztük a Bagolyvár- sziklát, ahol láthattuk egy II. világháborúban felrobbantott bunker maradványait. Az egész környék látható volt a 800 méteres magasságból. Az idegenvezető sokat mesélt, és ismertette a környék jellegzetességeit. Elmondta, hogy itt minden településen legalább három forrás található, amit családokról neveztek el, és ezt a vidéket úgy is hívják, hogy a „patakok országa”. Innen utunk egy vasúti őrházhoz vezetett; ez volt az ország legkeletibb őrháza, amely ma már múzeumként működik[F1] . Az ezeréves határ emlékére állított határkövet koszorúztuk meg. Innen 96 lépcső vezetett fel a Rákóczi- várhoz. Ez a vár megfigyelőszerepet töltött be a régi időkben, mérete jóval kisebb a szokásos várakénál. Innen egy hosszabb utat tettünk meg a moldvai csángókig. Két órára értünk Pusztinára, ahol Nyisztor Ilona fogadott minket nagy-nagy szeretettel. Elmondta, hogy a település teljes egészében magyarlakta, de az iskolában sajnos nem tanulhatnak magyarul a gyerekek, ezért délutánonként, szabadidejükben teszik ezt. Sokat mesélt és énekelt nekünk a magyar örökségdíjas óvónő. Megnéztük a település nevezetességét, a Szent István Keresztet, majd bementünk a Magyarok Házába, ahol már vártak bennünket a hagyományőrző csoport tagjai, és csodálatos műsorral kedveskedtek nekünk. A végén közösen elénekeltük a magyar himnuszt, és átadtuk az ajándékainkat.

Kirándulásunk harmadik napja, nem mondhatnánk, hogy jól indult volna. Vártuk-vártuk a buszt, de az nem jött. Kiderült, hogy egy kis műszaki probléma adódott, végül sikerült megjavítani  a buszt, s három órás késéssel elindultunk Hidegségbe, ahol lovaskocsikra szállva folytattuk utunkat fel a hegyekbe, egy ma is működő esztenához, a pásztorok és juhok nyári szálláshelyéhez. Több mint egy órát kocsikáztunk, az út alatt nagyon sok érdekességet tudtunk meg a kocsistól. Mesélt az ottani emberekről, szokásaikról, a faluról.  Fent az esztenában finom sajttal[F2] , ordával kínáltak bennünket, s akinek volt kedve, szalonnát és kolbászt sütögethetett, majd igazi tiszta forrásvízzel olthatta szomját. Fülöp mesélt a pásztorok életéről, mindennapi teendőjükről, az esti reggeli fejésekről, a sajtkészítés fortélyairól, a szénakaszálásról. Élményekkel és teli hassal indultunk tovább a borospataki skanzenba. Másfél kilométert gyalogoltunk, mert a busz nem tudott bemenni a keskeny úton. Megérte: lenyűgöző látvány tárult elénk. Minden jellegzetes erdélyi építkezési stílust megcsodálhattunk, gyönyörködhettünk a szebbnél szebb házakban és azok berendezéseiben.  Elindultunk a szállásunkra, de meglepetésként most nem a szokásos úton mentünk vissza, hanem az ezeréves határon tettük meg nagy jókedvvel a hét kilométeres szakaszt. Vacsora után beszélgettünk a napi élményekről, majd nyugovóra tértünk.

Ötödik napunkat a hidegségi iskolában kezdtük. Beszélgettünk a tanárokkal, meséltek iskolájukról, majd egy rögtönzött foci- és röplabdameccset játszottunk az ottani diákokkal. Átadtuk ajándékainkat is, amit nagyon megköszöntek. Innen Székelyudvarhelyre vezetett utunk. Idegenvezetőnk elmondta, hogy milyen régi a település, már a tatárok is ostromolták.  A Patkótérről indultunk el városnéző utunkra; itt tartották a vásárokat, és a székely hősöknek állítottak itt egy emlékművet. Megnéztük a város nevezetességeit. Utolsó állomásunk a „Barátkozások parkjába” vezetett. Itt azoknak a szobrai láthatók, akik sokat tettek Székelyföldért. A gyerekek csoportokat alakítottak, és az internet segítségével minden csoport elmondta egy híres ember rövid életútját. A nap utolsó állomása Farkaslaka volt, itt megkoszorúztuk Székelyföld nagy írójának, Tamási Áronnak a sírját. Vezetőnk elmesélte az író életét, elmondta, hogy az író végakaratában azt kérte, hogy szülőföldjén temessék el. Ezután elindultuk a szállásunkra. A finom vacsora után újabb meglepetés várt ránk. A hidegségi hagyományőrző és néptánccsoport tagjai egy színvonalas zenés- táncos műsorral kedveskedtek nekünk. A végén közös éneklés és tánc zárta az estét.

Elérkezett a hazaindulás. Sokan fájó szívvel indultak el, és még szívesen maradtak volna, de voltak, akiknek már honvágyuk volt, és várták a hazaérkezést. Hazafelé vezető utunkon ismét megnézhettük távolról a Tordai -hasadékot, megálltunk Körösfőn, s mindenki elkölthette még a maradék lejét. Nagyváradnál léptük át a határt. Sajnos nem lehetett kihagyni a mekit, ezért Budaörsön mindenki elfogyasztotta a maga kis hamburgerét.  Este fél kilencre értünk Perbálra.

Ezen az úton nagyon sok élménnyel gazdagodtunk, olyan helyeket láthattunk, és olyan élményekben volt részünk, amire biztosan életünk végéig emlékezni fogunk.

Juhászné Szatmári Irén